3. - 4. Fejezet

 

November Rain

3. fejezet

                   Fordította: Mandy

 

Aggie átölelte Jace-t, és lopott egy csókot tőle. Jace zavartan csókolta vissza, de úgy tűnt, nem gondolta komolyan. Aggie elismerően megszorította a fenekét és elhúzódott tőle, hogy sötétbarna szemeibe nézhessen.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Csak egy kicsit… – húzta össze a szemöldökét Jace – Hideg van.

A londoni június nem volt olyan meleg, mint a dél-kaliforniai június, de nem is volt hideg. Közel sem.

– Hideg?

– Azóta fázom, hogy tegnap elhagytuk a London Towert. – Összeszorította a száját, és megrázta a fejét.

– Elkaptál valamit? – Aggie megérintette a homlokát, aztán az arcát. Nem érezte, hogy lázas lenne.

– Talán jetlag?

Egész nap nem érezte jól magát. A lány még arra sem tudta rávenni, hogy reggel csatlakozzon hozzá a tusolóban.

– Lehet – mondta, és átölelte magát, hogy ne remegjen annyira.

Aggie turistáskodni akart, így béreltek egy autót, és azzal mentek Londonból a Donington Parkba, ahol a Download Fesztiválon volt fellépése a Sinners-nek. A banda többi tagja már előző nap elment a turnébusszal. Talán Jace csak aggódott, hogy nem érnek oda időben a műsorra. A koncertjük csak késő este kezdődött, és Anglián keresztül utazni teljesen más volt, mint az Egyesült Államokban.

– Megcsináljuk. Már csak egy kastély van, amit meg akarok nézni, és csak másfél óra innét a helyszín.

– Még egy kastély? – vigyorgott Jace kajánul. – Teljesen más oldaladat láttam az elmúlt két napban. Nem tudtam, hogy ilyen nagy történelemrajongó vagy.

– A történelem olyan sötét.

Jace kuncogott.

– Csak az a része, ami téged érdekel.

A lány ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát a Mailmaison Oxford Kastélyban töltsék – egy ijesztő kastélyban, amit régen börtönként használtak, a szobájuk valamikor cella volt. Jace egész idő alatt egy kicsit ideges volt, azt állította, hogy egy lény ólálkodik körülötte. Aggie nevetett a kijelentésén, úgyhogy elhallgatott és magában tartotta, ahogy mindig is tette, mikor nem hitte, hogy bárki is megértené, hogy ki ő. Mivel Aggie turistát akart játszani, könnyedén rávette Jace-t, hogy nézzenek meg néhány igazi várbörtönt, és míg Jace tegnap reggel még nagy lelkesedéssel vágott bele a kalandjaikba, a nap hátralévő részében nyugtalan és kedvetlen volt. A nyugtalan éjszakai alvás sem javított a hangulatán.

– Jól érzed magad? – kérdezte Aggie.

– Tényleg azt gondolod, hogy jól szórakozom az angol vidéket járva régi kastélyokat nézegetve?

– És várbörtönöket – emlékeztette a lány.

Lesütötte a szemét, és elmosolyodott.

– De nem a jófajta várbörtönöket.

– Jófajtáért nem kell elhagynunk az otthonunkat. Ha közvetlenül Doningtonba akarsz menni, és kihagyni az utolsó megállót…

Előrebillentette a fejét, hogy a homlokát a lányéra hajtsa, és becsukta a szemeit. Így maradtak egy hosszú pillanatig, míg összeszedte a gondolatait. Már elég régóta együtt voltak ahhoz, hogy Aggie tudja, hogy ilyenkor nem figyelmen kívül hagyja őt, amikor csendben marad. Hanem csupán gondolkodik. Eleinte, mivel a természetes ösztöne reakciót követelt, megnehezítette a számára, hogy megadja Jace-nek az elmélkedés csendes pillanatait, és emiatt rengeteg vitájuk volt, de most már megértette, hogyha ad neki pár percet, hogy rendezze a gondolatait, akkor azt meg fogja osztani vele a fiú.

Talán.

– Nem érzem jól magam, nem igazán – mondta.

Aggie szíve megtelt csalódottsággal.

– De élvezem az időt kettesben veled, távol a turné őrületétől. Még ha egész nap történelmi leckéket is kell hallgatnom, legalább a brit akcentus szórakoztató.

Aggie felkuncogott.

– Akkor mit csinálnál inkább?

– Hát, ahhoz szükségünk lenne egy olyan élvezetes várbörtönre, de mivel egyet sem láttam, amióta megérkeztünk, megelégszem azzal, hogy követem az ördögi útikönyvedet.

Aggie elővette a farmerja hátsó zsebéből az Anglia botrányai nyomán című túrakönyv szamárfüles példányát.

– Nem ördögi. Csak egy kicsit pajzán.

Végigmentek a Tudor korszakon, olyan helyeket látogattak meg, ahol a társadalom neves tagjai piszkos dolgokat követtek el, vagy épp megbüntették őket ezek miatt.

– Mi következik? – kérdezte Jace, erős ujjait bedugva a lány pólójának a szegélye alá, hogy megsimogathassa a hátán a csupasz bőrt.

Aggie próbált úgy tenni, mint akire nem hat ez az egyszerű érintés, és a saját maguk által vezetett túra következő állomáshoz lapozott.

– Sudeley kastély, Parr Katherine királyné egykori otthona. Csupán hat hónappal a férje, VIII. Henrik király halála után hozzáment Thomas Seymourhoz.

Felpillantott az olvasásból, és Jace szemébe nézett.

– Valami rokon?

Jace megvonta a vállát.

– Nem tudok rólą. Aż apám családja eredetileg Angliából származott, úgyhogy lehetséges, de erősen kétlem. Úgy nézek ki, mint egy királyi család sarja?

– Az én birodalmamnak te vagy a királya.

Jace kuncogott.

– Ez több hatalom, mint amire Anglia királya valaha is igényt tarthatott.

Aggie átállt a másik lábára. Nehéz volt beismernie, hogy Jace-nek hatalma van felette. Nem azért, mert Jace uralta őt, hanem azért, mert annyira szerette Jace-t, hogy tudta, bármit megtenne azért, hogy vele lehessen. Nem volt túl kényelmes ez a helyzet, de Jace megérte a kompromisszumot. Kétségtelenül megérte.

– Menjünk, nézzük meg az ősi otthonodat – mondta Aggie, és megütögette Jace bőrbe bújtatott karját a könyvével. – Talán báró vagy, vagy gróf, és még csak nem is tudtál róla eddig.

Jace felkuncogott.

– Ha én a Sudeley kastély Thomas Seymour-jának rokona vagyok, biztos vagyok benne, hogy a családfám ágait már évszázadokkal ezelőtt lefűrészelték.

– De tegyünk úgy, mintha. Jó buli lesz – mondta Aggie, és gyengéden megcsókolta, mielőtt kinyitotta a bérelt autó ajtaját és beszállt. Érthetetlen módon előtte volt a kormány. Hülye fordított autók.

Szégyenlősen elvigyorodott, kiszállt a kocsiból, és odaszólt Jace-nek.

– Meggondoltam magam. Neked kéne vezetni.

– Ezt akartad csinálni, ugye? – kacsintott rá mindent tudva.

– Persze – mondta neki Aggie, és átsietett a kocsi másik felére. A rossz-oldali-anyósülésen kihajtogatta a hatalmas Anglia térképet, és megnézte az utat a következő állomásukig.

– Körülbelül száz kilométerre van Oxfordtól – mondta Jace-nek, mikor beült mellé a kocsiba.

Jace összehúzta a szemöldökét.

– Ami hány mérföld?

– Hatvan körülbelül.

– Akkor az nincs messze.

Amikor már a főúton voltak, néhány mérföldet csendben autóztak. Hetek óta nem voltak már kettesben, megszakítás nélkül. Aggie élvezte, hogy Európában turnézik a fiú bandájával, de már alig várta, hogy hazaérjenek októberben. Hiányzott neki a cellája és az ügyfelei, de a legjobban a csendes esték Jace-szel és az ő buta macskájával, Brownie-val. A macskát otthon kellett hagyniuk, mikor elindultak a turnéra Európába.

– Örülök, hogy úgy döntöttem, szabadságot veszek ki – mondta Aggie Jace arcát figyelve, aki erősen koncentrált az út rossz oldalán való vezetésre.

Jace ránézett, és mosolygott.

– Én is. Olyan keményen dolgoztál, hogy teljesítsd a fűző megrendeléseket, hogy alig láttalak tű nélkül a kezedben.

A munkája határozottan lefoglalta. Nagyon is. Annyi megrendelést gyűjtött be, míg a banda az Egyesült Államokban turnézott, amennyi elég ahhoz, hogy hónapokig fájjanak majd az ujjai. Rettenetesen el volt maradva a kézimunkájával, de hébe-hóba mindenkinek szüksége volt szabadnapra, úgyhogy annyira nem volt bűntudata.

– Azon gondolkodtam, hogy más anyagokkal is dolgozhatnék. Az a selyem fűző, amit ma reggel a múzeum kirakatában láttunk, gyönyörű volt.

– Nekem a tiédek jobban tetszenek – mondta Jace egy szégyenlős mosollyal.

Az övéi mind bőrből voltak, naná, hogy jobban tetszettek neki. Jace is ritkán mozdult ki a bőr motoros dzsekije nélkül. És ez volt a másik dolog, ami hiányzott Aggie-nek – lovaglóülésben a fiú mögött utazni a dübörgő Harley-ján. De a kocsi rossz oldalán ülve nézni a tájat is szórakoztató volt. Magában elmosolyodott, mikor áthajtottak egy ódon kis falun, megsimította az ujjával az eljegyzési gyűrűje platinalemezét. Minden Jace-szel töltött pillanat örömöt okozott neki. Soha nem gondolta volna, hogy szerelmes lesz egy férfiba. És határozottan nem gondolta volna soha, hogy valaki ennyire teljesen birtokolni fogja a szívét, és hogy ráadásul ő ezt az érzést élvezni is fogja. Még mindig úgy tesz, mintha kemény domina lenne, de már elfogadta a helyzetet, hogy szokatlanul gyengéd érzelmeket táplál a Sinners csendes basszusgitárosa iránt attól a naptól fogva, hogy Jace a lábai elé borult, és kegyelemért könyörgött.

Baleset nélkül megérkeztek a célállomásra. Jace leparkolt egy kis parkolóban. A fákon keresztül Aggie megpillantotta a hatalmas homokkő kastélyt.

– Már láttam ezt a kastélyt – mondta Jace.

– Azt hittem, még soha nem jártál Angliában.

Megrázta a fejét.

– Még nem jártam. Biztos egy képet láttam róla vagy valami. Olyan ismerősnek tűnik.

Jace kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Megállt az autó előtt, és felnézett a hatalmas szerkezet kőhomlokzatára. Aggie még a kocsiban ülve is látta a fiú egész testén végigfutó borzongást. Aztán tett egy bizonytalan lépést a kastély felé. Majd még egyet.

Már félúton volt a kertek felé vezető ösvényen, mikor Aggie kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.

– Nem felejtettél el valamit? – kiabált Jace után.

A fiú ledermedt és megfordult, hogy a lányra nézzen. A légzése szokatlanul gyors és felszínes volt. Egy pillanatra úgy tűnt, fel sem ismeri a lányt. Felemelte az egyik kezét, megmasszírozta a fülében lévő arany karikát, és oldalra billentette a fejét.

– Mit felejtettem el?

– Hát engem!

Jace kinyújtotta a kezét, és Aggie odaügetett hozzá, hogy megfogja. Ahogy az ujjaik összekapcsolódtak, Jace lesietett a sétányon a bejárat felé. Miután az elmúlt két napban úgy kellett végigvonszolni a látványosságokon, a hirtelen beállt változás a lelkesedésében megdöbbentette a lányt.

– Mi ütött beléd? – kérdezte tőle, ahogy Jace megindult a lépcsőn, és felugrott, hogy kinyissa a bejárati ajtót.

– Le fogjuk késni az utolsó vezetést – mondta, egy táblára mutatva.

Csak ezen a héten – kivételes lehetőség a kastély magánlakosztályainak megtekintésére 11.00, 13.00 és 15.00 órakor. Korlátozott létszámban.

Akkor talán most már jobban volt, mint amennyire mutatta. Vagy tényleg volt valami különleges ezen a helyen. Nem tudta, hogy miért volt ilyen sietős elkapni azt a vezetést.

Szerencséjükre volt még szabad hely, mert az utolsó pillanatban páran visszamondták. Ahogy mentek teremről teremre, és az idegenvezető dátumokról, lordokról és dámákról beszélt, Aggie Jace-t figyelte sokkal nagyobb kíváncsisággal, mint a műtárgyakat vagy a történelmi információk szaftos részleteit. Habár Jace minden terem minden centiméterét végigpásztázta, nem úgy tűnt, mintha figyelne a vezetésre. Ahogy keresztülhaladtak a pompás kastélyon, a lépései egyre merevebbek lettek, és a szemöldökét pedig egyre jobban összeráncolta a bosszúságtól.

– Jace – suttogta Aggie, miközben a fiú a drapériákat bámulta. – Bánt valami téged?

– Ez az egész rossz – mondta Jace. – Ő nem engedélyezne ilyesmit.

– Ki?

– Katherine.

Aggie megdermedt.

– Ki a fasz a Katherine?

Bár Aggie megbízott benne, tudta, hogy nem tetszik neki a másik nő neve, ami olyan gyengéden bukott ki finom ajkairól.

Jace egy hosszú pillanatig szó nélkül bámult a lányra. Ha nem ismerte volna jobban, akkor azt mondta volna, hogy nem is ismerte fel, hogy ő kicsoda.

– Jace?

Becsukta a szemeit, megrázta a fejét, és hevesen megrázkódott. A csoport már egy másik terembe lépett, mire újra kinyitotta a szemét, és a lányra nézett.

– Aggie?

– Furcsán viselkedsz – válaszolta a lány.

– Furcsán is érzem magam. Olyan, mintha már jártam volna itt ezelőtt, de semmi sem olyan, amire emlékszem.

– Déja vu?

– Azt hiszem. Soha nem éreztem ilyesmit még sehol.

Átkarolta magát, és a karjait dörzsölgette.

– Hűvös van itt, nem?

Nem volt. Aggie újra megérintette a homlokát, hogy megnézze, lázas-e. Szinte remélte, hogy a fiú influenzás. Legalább a fura viselkedésére lenne magyarázat.

– Nincs lázad, de be kell vallanom, hogy a frászt hozod rám – mondta neki.

Lágyan felnevetett.

– Rád és rám is, bébi.

– Menjünk? Talán le kellene feküdnöd egy kicsit, mielőtt színpadra lépsz.

– Nem – vágta rá. – Tetszik itt. Látni akarom minden centijét ennek a helynek, még akkor is, ha egy kicsit kivagyok és nem tudom, hogy miért.

– Talán kisgyerekként voltál itt, ezért emlékszel rá. És a dolgok másnak tűnnek a felnőtt énednek.

– Talán – mondta egy vállrándítással.

De Aggie-nek az volt az érzése, ezt csak azért mondta, hogy ő jobban érezze magát azok után a bizarr dolgok után, amiket mesélt neki, és ő őszintén értékelte, hogy enyhítette a félelmeit.

A megjelenése alapján a kastély a legkevésbé sem volt ijesztő. A díszlet elegáns és hívogató volt, a termeket bőséges természetes fény töltötte be a hatalmas ablakok miatt. De nem tudta letagadni, hogy a hideg végigfutott a gerincén és a karja libabőrös lett. Talán egy kicsit tényleg hűvös volt itt.

Legalábbis azt hitte addig, míg Jace közelebb nem hajolt, és egy forró csókkal el nem kapta az ajkait. Hát nem. Egyáltalán nincs hűvös ebben a kastélyban. Inkább túlságosan is meleg.

Felettük a csillár megnyikordult. Aggie elrántotta a száját Jace-étől, felpillantott a hatalmas lámpatestre, és a szíve hangosan kalapált.

– Biztos, hogy tetszik itt neked? – kérdezte karonfogva a fiút, és elhúzta a megmagyarázhatatlanul imbolygó csillár alól.

– Igen – mondta. – Olyan, mintha idetartoznék, vagy valami ilyesmi.

Aggie tudta, hogy nem gyakran van ilyen érzése. A pokolba is, még a bandájában sem érezte úgy, hogy odatartozik, pedig rajta kívül mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy szinte testreszabottan passzolt a soraikba.

Megveregette Jace hátát, és mosolygott, tényleg örült, hogy talált egy helyet, amihez kapcsolódik, nem számít, mennyire rázta őt tőle a hideg.

– Talán tényleg rokona vagy annak a Seymour fickónak. Meg kellene kérdeznünk.

Arra számított, hogy majd ellentmond, de meglepetésére szélesen elvigyorodott, és bólintott.

– Igen, azt hiszem, meg kéne.

A szomszédos teremben utolérték a csoportot. Aggie hitetlenkedve bámult Jace-re, mikor az felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival, hogy felhívja magára a vezető figyelmét.

– Igen? – kérdezte a nő, kissé lehajtott fejjel.

– Élt itt egykor egy bizonyos Thomas Seymour?

– Így van – mondta a vezető. – Általában a kápolnában szoktam róla beszélni, ahol a felesége, Katherine királyné van eltemetve.

– A feleségét itt temették el, de őt nem? – kérdezte Jace.

– Alig egy évvel a felesége halála után végezték ki hazaárulásért. Igazi csirkefogó volt. Azaz, attól függ, hogy kit kérdezel – kuncogott a vezető.

– Ó – mondta Jace színtelen hangon. Összehúzta a szemöldökét.

– Megmondaná, hogy hol végezték ki?

– A londoni Towerben.

– Ahogy mindenkit, nem? – kérdezte egy idősebb férfi, ami nevetést váltott ki a csoportban.

Jace nem tűnt vidámnak. Egy kicsit émelygősnek talán, de egyáltalán nem úgy, mint aki jól szórakozik.

– Ő csak két évig volt a Sudeley Kastély ura – folytatta a vezető.

– Nem sok köze van a helyhez.

– Nem hiszem, hogy ő egyet értene ezzel – mondta Jace a bajsza alatt.

Az idegenvezető felhúzta az egyik szemöldökét.

– Hogy érti ezt?

– Semmi. Folytassa, kérem.

A vezető hosszan nézett rá, majd vett egy mély lélegzetet, hogy folytassa a begyakorolt szövegét a Sudeley kastély egy másik uráról.

– Csirkefogó, mi? – mondta Jace, majd szokatlanul lágyan felnevetett.

– Bárcsak az igazság is fele olyan érdekes lenne, mint a hazugságok.

– Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Aggie Jace-t.

Jace a karját a lányéba fonta, és a csoport után indult, és valami megmagyarázhatatlan okból kissé szórakozottnak tűnt.

– Ez erősen valószínű, kedvesem – mondta tökéletes angol akcentussal.

A lány csak bámult rá, de hagyta, hogy átvezesse őt a másik terembe.

– Ma csupa meglepetés vagy.

– Az vagyok?

Aggie bólintott.

– A pompás szépségedben való sütkérezés mellékhatása lehet, kincsem – mondta Jace.

Aggie megállt, és megállította Jace-t is maga mellett, és újra ellenőrizte a lázát. Jace soha nem mondott ilyeneket, kivéve, ha ágyban voltak, és ha biztos volt abban, hogy senki nem volt körülöttük, aki hallhatta. Vagy akárcsak láthatta volna, hogy mozog a szája. Nem is tudta, hogy Jace ismeri a pompás szót. És mégis mikor kezdte el őt kincsemnek hívni?

– Azt hiszem, el kéne menned orvoshoz, bébi.

– Azt hiszem, hogy meg kéne csókolnod.

Jace magához húzta a lányt, és a száját az ajkaira nyomta. Mellettük egy ajtó becsapódott. Jace elhúzódott, és a kezébe fogta a lány arcát.

– Ő mindig is kicsit féltékeny volt.

Aggie összeráncolta a szemöldökét, és megrázta a fejét.

– Te miről beszélsz?

– Á, semmi. Csak kötekedem.

Talán el is hitte volna neki, ha kötekedő típus lett volna. De nem volt az. Jace megfordult, és a lány karját az övébe fonta. Odavezette Aggie-t egy csukott ajtóhoz, ahhoz, ami becsapódott valami láthatatlan oknál fogva, mikor Jace megcsókolta őt. Még a járása is merevebb volt, mint szokott, mikor kinyitotta az ajtót, és bevezette a lányt. Úgy nézett ki, mint Jace, de nem úgy beszélt vagy viselkedett, mint Jace, és még csak nem is úgy járt, mint Jace. Ha Aggie hitt volna a szellemekben és a természet feletti dolgokban – de nem hitt –, ragaszkodott volna ahhoz, hogy forduljanak vissza. Valami rettegéssel töltötte el, de nem tudta volna megmagyarázni.

– Uh – mondta Jace. – Azt hiszem, a következő termet kihagyjuk.

– Miért?

– Az Mary gyerekszobája. Nem akarok oda bemenni.

– Honnét tudod?

– Én… véletlenül hallottam, mikor az idegenvezető mondta.

Eltökélten bólintott.

– Jace…

Hideg futott végig Aggie gerincén, amikor Jace hátralépett egyet a teremtől, ahol a vezető hangosan beszélt arról, hogy gyereke született Katherine királynénak és negyedik férjének, Thomas Seymournak.

– Nagyon tragikus – mondta. – A baba csak néhány napos volt, mikor az anyja meghalt gyermekágyi lázban.

– Szerintem neked sem kéne bemenned oda – mondta Jace.

Aggie kihúzta magát, és azon gondolkodott, mikor vált a gerince folyékony masszává, majd elsétált a hallon keresztül az ajtó felé annyi önbizalommal, amennyit csak össze tudott szedni.

– Bemegyek.

Amikor már majdnem átlépett a küszöbön, az ajtó becsapódott az orra előtt. Aggie-nek elakadt a lélegzete.

Ránézett Jace-re, aki úgy nézett körül, mintha teljesen megőrült volna.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte.

– Idesétáltál. Meg kell találnom a mosdót – mondta Aggie. – Hirtelen nagyon kell.

És el akart menekülni a gyerekszobától, amilyen gyorsan csak lehet. Egy része Jace-től is menekülni akart, amilyen gyorsan csak lehet.

– Nem kéne elhagynunk a csoportot – mondta Jace.

– Azt akarod, hogy bepisiljek?

– Lehet – vigyorgott a szokásos imádnivaló mosolyával.

Aggie szorosan megölelte, és a megkönnyebbülés áradt szét benne.

– Te vagy az.

– Ki más lennék?

– Valami fura dolog történik itt.

– Meghiszem azt – mondta Jace.

Erősebben szorította a lányt, mint ahogy az őt aztán vett egy nagy levegőt, és engedett a szorításán.

– Gyere, keressünk egy mosdót.

Aggie hálásan bólintott. A szellemek nem kísértenek a mosdókban, ugye? Remélhetőleg csak a Harry Potter könyvekben tettek ilyet.

November Rain

4. fejezet

                   Fordította: Niky

 

Jace az ablakon bámult ki, várta, hogy Aggie kijöjjön a mosdóból. Volt valami ebben a helyben, ami megnyugtatta. Egy furcsa kapcsolat. Szinte úgy érezte, mintha már járt volna itt. Ugyanakkor nyugtalannak érezte magát, mintha tennie kellene valamit, de nem emlékezne, hogy mit.

A szeme sarkából egy színfoltot pillantott meg, elfordította a fejét, és egy elegáns nőt látott, aki a Tudor-korból származó zöld ruhába volt öltözve.Közvetlenül Jace mellett állt, és a mellette lévő ablakon bámult ki. Az arca hibátlan és áttetsző fehér volt. Az a furcsa érzése támadt, hogy bár a lány közvetlenül mellette állt, valójában nincs is ott. A karján égnek állt a szőr.

– Helló? – mondta.

A nő nem vett tudomásul a jelenlétéről. Semmilyen hang nem jött a nő felől. Sem a lélegzetvételének hangja, sem a ruhák zizegése. Halotti csend.A férfi hátralépett egy lépést, mire a nő elfordította a fejét, és felismerve őt rámosolygott.Thomas. A szája nem mozdult, de a férfi hallotta a hangját a fejében. Olyan régóta várok már, szerelmem. Olyan régóta.

– Jace, itt vagy – hívta őt Aggie.

Jace megijedt, és reflexszerűen Aggie irányába fordította a fejét. Mire visszafordult a zöld ruhás nő felé, az már eltűnt.

– Hová tűnt? – kérdezte Jace, a folyosón elnézett mindkét irányba.

– Ki?

– A nő az ablaknál.

Aggie kinyújtotta a nyakát, hogy a férfi mögé nézzen, majd óvatosan nézett a szemébe.

– Rajtad kívül senki sem volt itt, amikor kijöttem a mosdóból.

– De ott volt, amikor a nevemen szólítottál – mondta Jace,egy intéssel jelezve a mellette lévő üres helyet.

– Nem láttam őt – mondta Aggie.

Behunyta a szemét. Először néhány percre elájult, és most pedig látott és hallott dolgokat.

– Jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz.

Hideg verejték csorgott végiga gerincén, de nem volt rá magyarázata, hogy ki volt az a nő, hová ment, vagy miért hallotta a hangját a fejében.

– Nem vagyok benne biztos. Talán le kéne ülnöm egy pillanatra.

– Talán csak el kéne indulnunk.

– Nem – mondta sietve. Nem akart elmenni. A puszta gondolat is szomorúsággal töltötte el.

Aggie a karjába zárta őt. – Aggódom érted.

Én is aggódom magam miatt, gondolta, de nem mondta ki. De szívesen vette a lány ölelését, amíg az idegenvezető és egy tucatnyi emberkijött a könyvtárból.

– Polgári szertartásokat néha tartanak a könyvtárban, de a legtöbb esküvőt a Szent Mária kápolnában tartják – mondta az idegenvezető. A szeme Jace-en landolt. – Itt is vagy. Azt hittük, elvesztettünk. Kérlek, tarts a csoport többi tagjával; most már kifelé tartunk. Sok mindenről lemaradtál a különleges túrából.

Jace kicsit bólintott, és úgy gondolta, hogy elég volt a különleges túrából, nagyonszépenköszöni, lazított Aggie szorításán. Nem vette észre, hogy ilyen szorosan ölelte a lányt.

– Ezt kihagyhatnánk – súgta Aggie a fülébe. – Majd vezetek a fesztiválig a hátralévő úton, ha nincs kedved hozzá. – Hátradőlt, és megsimogatta a férfi mellkasát. – Csak ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet. Nincs garancia arra, hogy egy darabban oda is érünk.

– Jól vagyok – biztosította a férfi. – Szeretném látni a kertet, mielőtt elmegyünk. – Mintha valami rángatta volna, hogy kövesse a csoportot.

– Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis friss levegő.

– Rendben vagyok – mondta, és elhúzta a lány kutató kezét a homlokáról. Vajon úgy nézett ki, mint aki az utolsó levegő vételére készül, vagy mi?

Követték a csoportot, látótávolságon belül tartva őket, de nem vegyültek a tömegben. Az útmutató részleteket közölt a sövényekről és egyéb más növényekről. Jace megelégedett azzal, hogy nézegette őket anélkül, hogy tudta volna a nevüket, vagy hogy melyik évben ültették őket. Kéz a kézben Aggie-vel megkerült egy sarkot, ahol Aggie megállt.

Szemei tágra nyíltak, egyik kezével eltakarta a száját, és a szemei könnyekkel teltek meg. – Gyönyörű! – visította az izgalomtól a leglányosabb hangon, amit Jace valaha is halott tőle.

Követte a lány tekintetét a színes kerten át, a szimmetrikus sétányon és a tökéletesen formált sövényeken át egy templom rovátkolt tetejéig.

– Jace! – zihálta, megragadta a férfi kezét, és az épület felé vonszolta. – Itt akarok összeházasodni.

– Most? – kérdezte ostobán. Hirtelen ötletből mondta.

A lány nevetett, és lelassította a lépteit, ahogy közeledtek a templom nyitott ajtajához. – Nem ma – mondta. – Előbb el kell rendeznünk a papírokat. De hamarosan. – Elszakította áhítatos tekintetét a romantikus épületről, hogy rámosolyogjon a férfira. – Itt fogsz feleségül venni. Rendben?

A fiú elvigyorodott, hirtelen elárasztották felgyülemlett érzelmek, amik elszorították a torkát. Azt hitte, hogy a lány soha nem találja meg a helyet, pedig ragaszkodott hozzá, hogy "tudni fogjuk, ha meglátjuk", és pont ezt a helyet választotta.

– Oké – mondta. – Készen állok, ha te is.

– Igen? – kérdezte a lány, és úgy ragyogott, mint egy gyerek karácsony reggelén.

– Igen.

A lány a karjaiba vetette magát, és izgatottan megcsókolta. Nagyon élvezte a lelkes csókolózást, mígnem valaki meg nem köszörülte a torkát.Jace vonakodva elhúzta ajkát Aggie-éről, elfordította a fejét, azt várva, hogy az idegenvezetőt látja. Egy nő, akit biztos, hogy soha nem látott, állt a templom lépcsőjén, tudálékos vigyorral nézett rájuk.

– Szeretnék megnézni a templom belsejét? – kérdezte a nő.

– Ó, igen! – mondta Aggie, megragadta Jace bőrdzsekijének ujját, és felrángatta a lépcsőn, mielőtt az pislogni tudott volna.

Kicsit tisztelettudóbban lépett be a templomba, és mélyet lélegzet, miközben Jace szeme próbálta megszokni a félhomályt.

– Ó, Jace, hát nem tökéletes?

Abból, amit a szeme előtti pöttyöktől látott, igen, szép volt.

Az Aggie mellett álló nő átnyújtott neki valamit, hogy megtörölje vele a szemét. Aggie nem sírt gyakran.Sírt, amikor a leütötték őt, és a kórházban újra találkoztak. Sírt, amikor a férfi elmondta a múltja legfájdalmasabb élményét. Sírt, amikor a férfimegkérte a kezét. És most is sírt. Valami monumentális dolog történt velük. A férfi csak haladni akart vele.

– Belülről még romantikusabb – mondta, és a fejét Jace vállának hajtotta.

A férfi megnézte a gyémántmintás padlót, a padok gazdag mahagóni színét, a szószék feletti bonyolultan faragott famunkákat, és a látványos íves keretben lévő ólomüveg ablakokataz oldalfalakon és az oltár mögött. Ez volt az a kápolna, amelyről a legtöbb lány álmodott, hogy itt lesz az esküvője. De Aggie nem olyan volt, mint a legtöbb lány. Vagy talán mégis.

Megcsókolta a halántékát, és megsimogatta a derekát.

– Mikor házasodhatunk itt össze? – kérdezte Jace.

– Az attól függ, hogy milyen szertartást terveztek – mondta a nő, kedvesen mosolyogva.

– Milyen szertartást tervezünk? – kérdezte Jace Aggie-t.

A lány nevetett, és a szemét törölgette. – Nyitottak vagyunk a javaslatokra.

A nő mosolya kiszélesedett. – Szeretnétek bemenni az irodámba és beszélgetni? – mondta. – Charity Watson vagyok, a kastély rendezvényszervezője. Szívesen segítenék nektek az esküvői tervek elkészítésében.

Jace lelkesen bólintott, és kezét Aggie derekára tette, ezzel irányította leendő feleségét, hogy kövesse Charityt ki a kápolnából.

Aggie végül beleegyezett, hogy feleségül menjen hozzá. Azt hitte, hogy a mellkasa szétrobban a benne kavargó szerelem, izgalom és büszkeség keverékétől.

Igen, nagyon izgatott volt, hogy végre összeházasodnak.

Még akkor is, ha a hely, amit választott, valószínűleg kísértetjárta volt.