9. - 10. Fejezet

 

November Rain

9. fejezet

                   Fordította: Mandy

 

Jace szíve megdobbant a felesége láttán, ahogy ott ült egy öltözőasztalnál és hosszú fekete haját rendezte elegáns fonatba. Még nem mondták ki az Igent, de a szívében Aggie már a felesége volt és minden más is, amit ez az érzés jelentett neki. Mindig is szerette, ahogy a lány kinézett a combig érő magassarkú csizmáiban és bőrfűzőiben, de volt valami abban, hogy egy fényűző tizenhatodik századi ruhába öltözött, amit tutira érte tett.

Talán, mert a lány természetesen telt volt felül, és a mellei küzdöttek a helyért a szűk fűzőben, csábító dekoltázsként ülepedtek le az erdőzöld színű ruhájának kivágása felett. Ez azt okozta nála, hogy bele akarta temetni az arcát – és a farkát – abba az édes résbe a két puha halom között. Hozzászokott, hogy a lány dereka be volt szorítva a fűzőkbe, de a ruha széles szoknyája miatt a dereka most lehetetlenül vékonynak tűnt és a csípője sokkal teltebbnek, mint a buja mellei. Remélte, hogy a lány jóllakott a lassú és gyengéd szexszel délután, mert semmi esetre sem fogja tudni magát visszafogni, miután egész este a csábítóan duzzadó melleit kell néznie. Jace a saját öltözéke miatt már nem volt ilyen lelkes. A lány ruhájához passzoló erdőzöld zakó még nem is lett volna olyan rossz, de a térdnadrág és a csatos cipők már túl sokat követeltek volna tőle. Nem érdekelte, hogy Aggie hányszor rebegtette rá a szempilláit, vagy hány fenyegetést mormolt, ő akkor sem vette fel egyiket sem. Úgyhogy igen, egy hivatalos tizenhatodik századi kabátot viselt a kopott kék farmerjével és a motoros bakancsával, és ha valakinek problémája lesz ezzel, akkor azzal elég is lesz mára és hazamegy. Nem különösebben akart elmenni erre a bulira, de tudta, hogy Eric milyen dühös lett volna, ha lekopna, úgyhogy megjelent. Bár azt nem ígérte meg, hogy maradni is fog.

– Te leszel az egyetlen, aki így öltözik – mondta Aggie, rávigyorogva a tükörben, és a fejét rázta a rossz párosítású stílusán. Rossz párosítású stílus? A pokolba is, az évezrede volt rossz párosítású. Tudta, hogy Eric és Rebekah szerettek színjátékot játszani, de ő inkább előnyben részesítette, ha két lábbal állhatott a talajon. És most az volt a valóság, hogy a felesége milyen lenyűgözően nézett ki ebben a kibaszott ruhában. Nem érdekelte, hogy komplett idiótát csinál magából, ha úgy jelenik meg, hogy félig báró, félig motoros. Senki nem fogja őt nézni. Senki, egy ilyen lenyűgöző nővel a karján.

Thomas – egy hang suttogott a fejébe.

Jace elindult.

A hálószoba ajtaja becsapódott.

Aggie keze a rúzzsal megállt félúton a szája felé.

– Huzat? – kérdezte.

– Az kellett, hogy legyen – mondta Jace. – Hallottad, hogy az előbb valaki a Thomas nevet mondta?

Aggie tekintete az egyik oldalra révedt.

– Nem – mondta, elnyújtva a szót. Aztán a másik irányba nézett, és az ajkába harapott.

Valóban nyugtalannak nézett ki. Jace még soha nem látta másnak a lányt, mint lazának és magabiztosnak. Látta, hogy egyszer megtámadott egy fegyveres rablót. A végén őt kétszer meglőtték, de a lányon egy karcolás sem esett. Még csak meg sem ijedt. Mintha nem lett volna félelemérzete. Legalábbis ő ezt feltételezte. Nem tetszett neki a lány remegő ajka, ahogy lágy rózsaszín rúzst kent rá, egy olyan árnyalatot, amiről nem is tudta, hogy van neki.

– Én sem – mondta kuncogva, remélte, hogy a hangja nem tűnik hamisnak. – Csak szívatlak. Nem ijedtél meg, ugye?

Remélte, hogy ez a kihívás orvosolni fogja a lappangó szorongását.

– Hát, Halloween van – mondta a lány.

A hálószobaajtó nyikorogva újra kinyílt. Jace odafordult, és az üres bejáratot bámulta, a szíve gyorsan vert a mellkasában. Nem látott senkit. De érezte, hogy van ott valaki. És őket figyeli.

Valami hűvös simogatta az arcát. A hideg végigfutott a hátán.

– Azta, ez aztán a huzat – mondta Aggie, végigsimítva kezeivel a karján.

– Szerintem jobb, ha indulunk.

Felállt az öltözőasztaltól, és a másodperc egy töredékére Jace a tükörben egy világos hajú nő tükörképét pillantotta meg. Ugyanazt a zöld színű ruhát viselte, amit Aggie, de a hasonlóság itt véget is ért. Pislogott egyet, és erősen bámult a tükörre. Most már csak Aggie volt ott. Kétségtelenül látott dolgokat. Ahogy hallott is dolgokat. És érzett is dolgokat.

Megragadta Aggie kezét, és a bejárati ajtó felé húzta.

– Igen, jobb, ha sietünk – mondta neki. – Szerintem már késésben is vagyunk.

Fények csillogtak a lámpásokban végig a különben sötét ösvényen, ami a házaktól a mező felé vezetett, ez választotta el a furcsa házikókat a fő kastélytól. Jace lélegzete látszott a hideg éjszakában.

– Hideg van itt kint – mondta Aggie. – Hadd hozzam a kabátomat. Olyan gyorsan rángattál ki, hogy az ágyon felejtettem.

– Majd én hozom – ajánlotta fel Jace, habár őszintén ő sem akart visszamenni a házba. Hirtelen rossz érzése támadt a hellyel kapcsolatban. De amilyen kevéssé akart bemenni oda, annál kevésbé akarta, hogy Aggie egyedül menjen vissza.

– Ne butáskodj. Csak várj meg – mondta a lány, és visszament. A kiterjedt mező a szállásuk és a kastély között sötét volt. A köd lassan gomolygott felfele a talajról. Jace felnézett a kastélyra a távolból. Az ablakok hívogató melegséggel ragyogtak. Jace testének mindig idegvégződése fokozott készültségben volt. A kastélyban akart lenni, körülvéve emberekkel, nem pedig idekint egyedül a sötétben. Normális esetben szívesen volt egyedül, vagy a szerettei meghitt társaságában, de most egy nagy névtelen tömegre vágyott, amiben pillanatnyilag elveszhet. A szeme sarkából mozgást látott. Egy halvány ködfátyol mozgott a füves mezőn keresztül a házak vonala mögött. Emberi alakja volt, és a kastély felé mozgott. A köd trükkös fényvisszaverődése, mondta magának.

Thomas, ki ez a nő? Egy hang suttogott mögötte. Megpördült. A legközelebbi épület halvány kövét leszámítva semmi nem volt ott.

Thomas?

– Oké, ki a fasz van itt? – kiabált Aggie a ház belsejében. – Ez nem vicces, Eric. Hol vagy? Az ágy alá bújtál?

Hirtelen a ház nagyon kedves helynek tűnt. Jace berohant, és ott találta Aggie-t, amint feltépte a szekrény ajtaját, és átforgatta az ott lógó ruhákat.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jace.

– Valamelyik faszfej próbál rám ijeszteni – mondta, és a tükörre mutatott.

Ő az enyém volt ráírva rózsaszín rúzzsal.

– Ó, igen – mondta Jace, megragadva Aggie-t a karjánál, és kihúzta a szekrényből.

– Menjünk. Most.

Aggie felkapta a kabátját az ágyról, és hagyta magát kivonszolni újra a bejárati ajtón. Jace becsukta az ajtót, mielőtt megfogta a lány kezét, és úgy rohant a kastély felé, mintha a föld beomlana mögöttük, és ők próbálnának megmenekülni attól, hogy a Pokol mélyébe zuhanjanak.

– Mi ütött beléd? – kérdezte Aggie.

– Az az üzenet a tükrön nem hozta rád a frászt?

– Csak valaki megtréfált – mondta Aggie.

– Senki nem volt a házban rajtad kívül.

– Csak mert nem láttunk senkit, még nem jelenti azt, hogy nem volt ott senki.

Pontosan. Mert valaki – valami – volt ott. Jace látta a nőt. Hallotta őt. Teljesen biztos volt benne, hogy őrá vonatkozott az “Ő az enyém” üzenet a tükörben. De ha Aggie nem félt, akkor ő sem fog. Nem ám. Nem ő. Egyáltalán nem volt megrémülve.

Aggie pajkosan vigyorgott rá.

– Úgy nézel ki, mint aki egy kicsit beparázott – cukkolta.

Egy kicsit?

– Mindegy. Csak legyünk túl ezen a bulin.

– Aztán visszamehetünk a házikóba és huncutkodhatunk a takarók alatt.

Ó, jobban belegondolva, a hajnalig tartó bulizás fantasztikusan hangzott. Habár az Aggie-vel a takarók alatt eltöltött idő mindig fenomenális volt, szívesebben lett volna a földön bárhol máshol, mint abban a házban.

Beléptek a kastélyba, és követték a hangos zenét és hangokat a bálteremhez.

Egy szolga elvette Aggie kabátját, és kinyitotta a dupla ajtót, ami valójában sokkal jobban tompította a hangot, mint Jace gondolta volna. A teremben egy hosszú büféasztal volt oldalt felállítva. Kerek étkezőasztalok, mindegyik hat székkel, voltak elrendezve a plüss mintás szőnyegen, leválasztva az étkezőhelyiséget. A terem többi része fapadlós volt, és ott volt a DJ is, aki per pillanat a legrosszabb klubzenét játszotta, amit Jace valaha is hallott. De az emberek – a násznép tagjai és a vendégek, akik elég korán érkeztek, hogy részt vegyenek a bulin – táncoltak. És kicsit furán néztek ki a báli ruhájukban és öltönyeikben, ahogy összeütődtek és ropták és ugráltak és ringatóztak a pop zene gyors tempójára. Talán a kísértetház mégsem lesz olyan rossz ezek után, döntötte el Jace.

– Hát itt vagytok – mondta Eric. – Már azt hittem, hogy megettek titeket a zombik, vagy valami ilyesmi.

Nagyon jól utánzott egy ördögi nevetést, amik felborzolták Jace amúgy is szétcincált idegeit.

– Ez a ruha olyan nagyszerűen áll rajtad – sikított Rebekah Aggie-nek. – Már akkor tudtam, hogy tökéletes lesz, amikor megláttam.

Megfogta Aggie mindkét kezét, és ringatni kezdte, hogy a szoknyája ide-oda lengjen.

Aggie anyja, Tabitha jött oda, és ölelte meg a lányát.

– Soha nem venném le ezt a ruhát, kislányom. Mindig is neked volt a leggyönyörűbb bőröd.

Aggie-nek minden porcikája gyönyörű volt. És az övé volt. Jace nem tudta megállni, de egy kicsit kihúzta magát, amikor a lány a karján volt.

– Távol maradok a naptól – mondta Aggie.

– Mert vámpír vagy? – kérdezte Eric.

Aggie fehér fogai megvillantak, ahogy mosolygott.

– Kitaláltad, Sticks. Én a halottak királynője vagyok.

– Ez megmagyarázná a kegyetlenségét – mondta Eric, és éles könyökével Jace bordái közé bökött.

De Jace egy másik Aggie-t ismert. Egy szerető Aggie-t. Talán Jace volt az egyetlen, aki felismerte a lányban rejlő gyengédséget és sebezhetőséget, mert Aggie nem nagyon engedte meg, hogy meglássák benne.

Jace megszorította a kezét, és bár Aggie a többi nővel beszélgetett, és látszólag nem is figyelt rá, mégis visszaszorította.

Aggie és Rebekah Tabitha flapper ruháját dicsérték – akármi is volt az. Hosszú, fényes zsinórokkal volt befedve, ami Jace-t a spagettire emlékeztette. Ami ínycsiklandóan hangzott. A gyomra egyetértően megkordult.

– Mi van kaja? – kérdezte Ericet, elengedve Aggie kezét, és hátbaveregette a férfit, ahogy elindultak a büféasztalok felé.

– Rebekah úgy gondolta, hogy különböző korszakokból származó népszerű brit ételeket kéne ennünk.

A feleségére pillantott, hogy figyeli-e őket – de ő még mindig a ruhákért rajongott –, így aztán utálkozva felhúzta az orrát.

– Ó – mondta Jace.

Eric a szája sarkából suttogott.

– És akkoriban ettek néhány igazán furcsa szarságot. Vesepite? Hát nem tudták, hogy a vese termeli a pisit? Vérpuding?

Eric öklendezett.

– Hát, azt hiszem, ebben az országban még mindig esznek ilyet az emberek – mondta Jace.

Eric szája széle lefele konyult. – Viccelsz?

Jace megrázta a fejét.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy Nagy-Britannia kedves lakóinak bemutassuk a hot-dogot és a rántottát. Külön és együtt is – mondta Eric.

Most Jace öklendezett.

– Tudod egyáltalán, hogy miből készül a hot-dog?

– Napsütésből és boldogságból – válaszolt Eric.

Találkoztak Seddel, aki a büfé választékából csipegetett, és egy nagy tányérra rakta. Láthatóan úgy döntött, hogy mindenből kipróbál egy vagy három darabot.

– Éhes vagy? – kérdezte Jace.

– Mmmm, igen, de ez Jessicáé – válaszolta Sed, és a szomszéd asztalnál ülő feleségére pillantott.

Jessica utolsó idős terhes volt, és az utóételnek szánt mentát rágcsálta az asztal közepén álló kis tálból. Jace úgy gondolta, hogy a lány sokkal szebb volt, amióta várandós volt. Sugárzóan boldognak tűnt. Élőnek. És az igazat megvallva szerette, ha egy nőn van egy kis hús. Futólag arra gondolt, hogy nézne ki Aggie, ha egy baba növekedne a pocakjában – az ő babája –, de azonnal elvetette az ötletet, ahogy eszébe jutott. Neki semmi dolga az apasággal, nem volt éppen jó példája. Ő biztosan nem fogja tönkrebaszni egy gyerek lelkét úgy, ahogy az övét az apja elbaszta.

– Hány kicsi Oroszlánszívet tervezel, apuci? – kérdezte Eric.

– Amennyibe ő is beleegyezik – mondta Sed, és öntelten elvigyorodott. – Tartozom a fajunknak a felsőbbrendű génjeim továbbörökítésével.

Eric felhorkant, és Jace-hez fordult.

– Ha már a farmerról beszélünk. Hol van a nadrágod, Jace? Nem lett jó? Gondoskodtam róla, hogy extra rövid legyen, ami sokkal könnyebb volt, mint történelmi öltözéket találni a te magas méretedben. Jól el tudtál volna vegyülni kétszáz évvel ezelőtt, kisember.

Jace már túlságosan hozzászokott a törpés viccekhez, hogy ráharapjon a csalira.

– Nem tudom, hogy jó-e rám, még csak fel sem próbáltam. Én nem hordok ilyeneket.

– Ez egy lehetőség volt? – morgott Sed, megvető pillantással nézve a saját térdig érő nadrágjára.

– Itt van az igazi buli? – kérdezte Trey, csatlakozva a kis Sinners bandához.

– Már ott tartok, hogy lassan éles tárgyakat fogok a fülembe dugni. Mi ez a szar zene, amit játszanak?

– Ez zene? – kérdezte Sed, gyanúsan pillantva a villogó DJ pult felé. – Szerintem átvertek. Szarul hangzik.

– Ez a szar sokkal népszerűbb, mint a mi zenénk – tette hozzá Eric. Közben Sed mellett egy tányérért nyúlt, de Sed testének elmozdulása megakadályozta ebben, mintha egy az egy ellen kosárlabdát játszanának, ahelyett, hogy a büfében portyáznának.

– Szabadítsd meg a nyomorúságomtól! – Trey megragadott egy vajkést, összeszorította a fogait, és a késsel a fülcsatornáját célozta meg.

– A helyedben én nem tenném – szólt Eric. – Olyan kicsi, amilyen, de az agyad akkor is ott motoszkál valahol.

Megragadta Trey csuklóját, és nagy színpadi harci jelenetet adtak elő, hogy beágyazzák a kést Trey fülébe.

– Majd én – mondta Trey megrezzenve, ahogy a kés megcsúszott, és megkarcolta az egyik fülpiercingjét. – Majd én véget vetnek mindennek. Megállítom ezt a zajt.

– Vedd el a kést, Jace – mondta Eric –, mielőtt Mills összevérezi a vérpudingot.

Jace megszorította Trey csuklóját, és kivette a kést a meglazult szorításából. A tompa pengét az asztalra dobta.

– Talán inkább beszélhetnél a DJ-vel – javasolta Jace. – Kérd meg, hogy játsszon valami olyat, ami jobban megfelel az ízlésednek.

– Na, ez ésszerű dolog lenne – szólt Eric.

– És a DJ történetesen egy nő – jegyezte meg Sed, még több süteményt pakolva a már amúgy is túlcsorduló tányérra.

– Ó, tényleg – mondta Trey, teste felegyenesedett az érdeklődéstől.

– Tudja Reagan, hogy még mindig flörtölsz minden nővel, aki veszteg marad, hogy molesztáld? – kérdezte Eric.

– Naná, hogy tudja. Nem hülye, és nem is vak – mondta Trey. – De azt is tudja, hogy egy kis ártalmatlan flört nem vezet sehova.

– Kivéve bármihez, amit akarsz – vigyorgott Jace.

Eric elengedte Treyt, aki meghúzogatta a testhezálló burgundi brokátmellényét, és kiegyenesített egy nagyon nagy csipkés mandzsettát. Tényleg viseltek a férfiak ilyen mandzsettát akkoriban? Hogy nem halt ki az emberi faj? Ez a csajos öltözék nem tehetett sokat az őseik tesztoszteron kiválasztásáért. Trey végigsimította az egyik szemöldökét az egyik nyálas ujjbegyével és elindult a termen keresztül az óriási hangszóróból bömbölő umf-umf-umf felé.

– Nem értem, Reagan miért állt le vele – mondta Eric karba fonva a kezét a mellkasa előtt. – Ha én ilyet tennék egy másik nővel, Rebekah egy havi puncikorlátozást vezetne be.

Jace felnevetett.

– Rebekah-nak bizalmi gondjai vannak?

– Nem hiszem – válaszolta Eric. – Inkább csak túl territoriális.

– Aggie is az – ismerte el Jace. De ahogy Reagan, ő is megértette, hogy a párja bízhat benne, hogy csak élvezik egymást anélkül, hogy megtörné az érzelmi kötődésüket vagy megcsalná.

– Jess is territoriális – tette hozzá Sed, alkarjára téve a tele tányért, majd megragadott egy újabbat, hogy néhány édességet tegyen rá.

– Territoriális? Ha továbbra is így eteted őt, akkor saját szuverén territóriummá fog válni – mondta Eric.

– Ne aggódj, megosztja – vigyorgott Sed. – És mostanában annyira kívánós, hogy alig győzöm kielégíteni.

– Talán fel kéne venned néhány asszisztenst – viccelődött Eric.

Sed homlokon találta egy süteménnyel.

Váratlan csend töltötte be a termet. Jace kizárta a zenét a háttérben, de a hirtelen hiánya nagyon is érezhető volt.

Trey hangja szállt a hangszórókon keresztül.

– Remélem, mindenki tud táncolni az Exodus Endre – mondta. – Nem bírom már egy percig sem elviselni ezt a klubzenét.

A táncparketten mindenki őt bámulta, amikor felcsendült a “Bite” ismerős intrója. Úgy tűnt, senki nem tudja, hogy kell táncolni az Exodus Endre, úgyhogy Trey felment a táncparkettre, hogy megmutassa nekik.

Egy kéz nyomódott Jace derekához.

– Van valami ehető a büfében? – kérdezte Aggie. A fiú ránézett, és mosolygott.

– Nem tudhatom. Sed feltartja a sort.

– Már majdnem végeztem – Sed egy újabb szelet tortát tett a második tányérra.

– Igen – mondta Eric –, de már nem marad semmi sem nekünk.

– Megütnélek, de nincs szabad kezem.

– Én szívesen vállalnám a feladatot – szólalt meg Aggie. – Jó pénzért. Nem dolgozom ingyen.

– Még neked is pénzt számol fel, Jace? – viccelődött Eric.

– Holnaputántól már nem – válaszolta. – Annak, hogy elveszem feleségül, anyagi értelme is lesz.

– A basszusgitárosok valamivel többet keresnek, mint az újságkihordók – mondta Aggie.

– De nem sokkal – válaszolt Jace.

Eric felhúzta az egyik szemöldökét.

– A szerződésed nem adott neked egyenlő részt a Sinners profitból?

– De igen. – Jace megvonta a vállát. Tényleg nem érdekelte a pénz. Jó volt abból élni, amit szeretett csinálni, de meglett volna nélküle is. Nem mintha soha nem nyomorgott volna. Nem különösebben akart visszatérni oda, amikor nem tudta, hogy honnét lesz majd a következő étele, de már egyszer túlélte, és újra túl tudná élni.

– Belsős vicc – mondta Aggie. – Az anyám megpróbálta rávenni, hogy mondja el neki, mennyit keres.

Sed felhorkant. – Mint az anyósom.

– Azt hittem, te és Jess megszakítottatok vele minden kapcsolatot, azok után, ahogy viselkedett az esküvőtökön – szólalt meg Eric.

– Igen, persze, de úgy döntött, hogy tud uralkodni magán, ha láthatja az unokáját. Épphogy sikerült neki elérni, hogy ne húzza fel Jessicát, így nem lesz kitessékelve a szülőszobából.

– Jessica elég éhesnek tűnik, ha engem kérdezel – szólalt meg Aggie. – Ha valaki fel fogja húzni, az te leszel.

Így végül Sed elhagyta a büféasztalt, és a növekvő sornak esélye nyílt arra, hogy szerezzenek egy kis ennivalót.

– Zseniális vagy – mondta Jace Aggie-nek.

– Á, Sed csak úgy gondolkodik, mint egy tipikus srác. Könnyű manipulálni – csókolta meg Aggie Jace szája sarkát. – De még mindig próbálom kitalálni, hogy érhetném el, hogy te azt tedd, amit akarok, és amikor akarom. Még mindig rejtély vagy a számomra.

– Háromlábú nem túl bonyolult – szólalt meg Eric. – Csak hozd elő a törpés vicceket. Azok teljesen összezavarják és elfelejti, hogy tűnődik, és hogy nincs humorérzéke.

– Ő nem törpe, hanem tökéletes – mondta Aggie. – Talán csak te vagy ijesztően magas.

Jace felhúzta a szemöldökét, a szája sarka vigyorra húzódott.

– Eric csak féltékeny, mert az én farkam nagyobb, mint az övé.

Eric tátott szájjal bámult rá, láthatóan megfelelő visszavágó nélkül.

– Igen, hát – mondta végül. – Az én farkam nem kicsi. Tökéletes. Talán csak a tiéd ijesztően hosszú.

Aggie és Jace felnevettek.

– És én ezt így szeretem – mondta Aggie, és illedelmesen megpaskolta Jace fenekét. Eric megfogott két tányért, és mintegy jelszóra, Rebekah lopózott oda hozzá, kikerülve az egész sort.

– Hé – szidta meg Aggie. – Mi voltunk itt előbb.

– Ericnél van a tányérom – mondta Rebekah, a vörös csíkok a szőke hajában tökéletesen illettek a báli ruhájához.

– Énnálam? – kérdezte Eric, ajka szórakozottan remegett.

– Igen.

– És merre voltál Reb kisasszony? – kérdezte Aggie. – Újabb csínytevéseket találsz ki, hogy halálra rémítsd Jace-t és engem?

Ha Eric és Rebekah arcán a zavart kifejezés csak megjátszott volt, akkor inkább színésznek kéne menniük zenélés helyett.

– Miről beszélsz? – kérdezte Eric.

– Az üzenetről, amit rúzzsal írtál a tükörre – válaszolt Aggie. – Nagyon érett viselkedés, Eric.

Összefonta karjait hatalmas melle felett, és haragosan nézett rá. Jace már majdnem elfeledkezett arról a szörnyűségről, amit a kastélyba jövetel előtt tapasztaltak. Megborzongott, mikor a nyugtalanság érzése újra rátelepedett.

– Mi állt benne? – kérdezte Eric kuncogva, miközben megtöltötte a tányérját étellel. – Kifelé! Kifelé Aggie puncijából, Jace. Elkésel a saját esküvő előtti próbavacsorádról?

– Rohadtul jól tudod, hogy mi állt benne, seggfej – mordult rá Aggie.

– Ő az enyém – mondta nekik Jace. Felemelt egy nehéz fehér kínai tálat a büféasztal végétől, ahogy Eric követte a feleségét az ételek sokasága mentén. Eric Jace irányába kapta a fejét, és szemöldöke felugrott a bizarr frizurája felé.

– Van valami ferde hajlamod, amit meg akarsz osztani velünk, kisember?

– Nem – könyökölte bordán Ericet. – Ez állt az üzenetben.

– Szívesen learatnám a babérokat, hogy idegesítsem az idegesíthetetlent…

– Ez egy szó? – szakította félbe a férjét Rebekah.

– Ha nem, akkor annak kéne lennie – mondta Eric.

– Nem te voltál? – kérdezte Aggie, áthajolva Jace-en, hogy Ericre nézzen. Jégkék szemei szinte könyörögtek neki, hogy ismerje be, hogy hazudott.

– Nem. Itt vártunk rátok, hogy megérkezzetek – mondta Eric. – Talán Jace rajongócsaja – csak egy van, akiről tudok – jött, hogy szabotálja az esküvőt.

– Vagy a hely tényleg szellemekkel van tele – mondta ki Jace hangosan a gondolatait.

– Láttál egy szellemet? – szólalt meg Rebekah izgatottan. – Én azt hallottam, hogy a királynő szelleme kísért itt a birtokon. Egész este azt vártam, hogy talán megpillanthatom.

– Én láttam… – ráncolta össze Jace a homlokát, ahogy próbálta értelmezni, hogy mit látott kint a mezőn. – Valamit.

– Láttad? – visított Aggie.

– Csak valami fényvisszaverődés volt a ködön – vonta meg Jace a vállát, próbálva meggyőzni magát – jobban, mint a befogadó hallgatóságát –, hogy amit látott, az nem szellem volt. Ő nem hitt ilyen dolgokban, nem igaz?

– Rrrrrr – morgott Eric, és Jace-re ugrott, próbálva – sikertelenül – megijeszteni őt. Eric egy lábtaposást kapott az erőfeszítéseiért.

– Biztos vagy benne, hogy nem írtál üzenetet a tükörre? – kérdezte Aggie.

Eric megrázta a fejét.

– Talán látsz dolgokat.

– Én is láttam – tette hozzá Jace.

– Neked meg szimpátia hallucinációid vannak – vonta meg a vállát Eric.

– Hát ez tök jó – mondta Rebekah. – Én is látni akarom. Letörölted?

Aggie megrázta a fejét.

– Később megmutatjuk.

Sokkal később, gondolta Jace. Talán majd ha felkel a nap, és véget ért Halloween. Az esküvői próbavacsorák reggelig szoktak tartani, nem igaz? Ő legalábbis ezt remélte. Jace az ajkába harapott, és tovább töltötte a tányérját, nem fordított túlságosan sok figyelmet arra, hogy mit fog majd enni, ha leül. Négyesük csatlakozott Brianhez és Myrnához a szomszédos asztalnál. A pár már végzett az evéssel, de még mindig próbálták meggyőzni csökönyös kisfiúkat, hogy idegen ételeket nyeljen le egy olyan helyen, ahol sokkal, de sokkal érdekesebb dolgok voltak, mint figyelni, hogy a kanál apu-hangon közeledett felé. Úgy tűnt, Mal nem rajongott a brit kosztért, amennyire az apja ételfoltos pólójának állapotából erre lehetett következtetni.

– Hát, ezt nem szereti – mondta Myrna.

– Semmit sem szereti – mondta Brian, és becsukta a szemét, ahogy Mal kiköpött egy kanálnyi piros pépet. Cékla? Brian vakon egy szalvétáért nyúlt, és letörölte az élénkpiros trutyit az arcáról.

– Fogsz enni valamit, Mal?

– Nem! – válaszolta Malcolm.

– Ha megeszed a vacsorádat, akkor ehetsz sütit is – próbálkozott Brian vesztegetéssel.

– Nem!

– Fáradt vagy? – kérdezte Myrna.

– Nem!

– Akkor mit akarsz?

– Le! – Malcolm megpróbált kibújni a magas székéből, de a duci kis lábai közötti pánt megakadályozta a menekülését. Brian visszadugta a gyereket az ülésbe, és szorított a tálcán, hogy a helyén tartsa az izgő-mozgó gyereket.

– Le lészi apa – mondta Malcolm, és a legszívmelengetőbb kifejezést öltötte az arcára, miközben felemelte pufók kis karját, és többször kinyitotta és becsukta a kezecskéit. Briant sokkal keményebb fából faragták, mint Jace-t. Jace kétség nélkül tudta, hogy ő azonnal engedett volna a gyerek kívánságának.

– Talán csak le kell vezetnie egy kis energiát – javasolta Myrna. A gyerkőc bizonyára kiszívta az energiát a szüleiből, amíg azok aludtak és betárazta saját magának; azok ketten fáradt mosolyt váltottak.

Igen, döntött Jace. Szülőnek lenni nem olyasmi, amiben ő jó lenne. Neki szüksége volt az alvásra, ha másra nem is. Márpedig délig aludni nem olyasmi, amit élvezhetne, ha egy baba lenne a képben.

– Nem jössz le addig, míg meg nem etted a vacsorádat – mondta Brian a duzzogó kicsinek.

– Tjéj! – kiabált Malcolm teli torokból – Tjéj!

Az említett keresztapa egy pillanattal később feltűnt az asztalnál.

– Mit csináltok a kedvenc pajtimmal? – Trey végigsimított a kisfiú pelyhes fekete haján.

– Etetjük – mondta Brian.

– Ki akar enni, amikor bulizhat is? – vigyorgott komiszul a keresztfiára. Amit a gyerek azonnal visszatükrözött.

– Akarsz bulizni, Mal?

– Tjéj! – mondta Malcolm, Trey ingének lógó mandzsettája felé nyúlt, és megrántotta.

– Lészi.

Brian megdörzsölte a homlokát, és megrázta a fejét.

– Feladom.

Trey kimentette a keresztfiát a magas székből. Kiszabadulva börtönéből Malcolm azonnal észrevette a kedvenc rángatnivalóját – Eric haját – és előrehajolt, hogy belemarkoljon a kis öklével a hosszú vörös tincsekbe, amik csábítóan pihentek Eric vállán. Eric talpra állt, hogy megakadályozza a skalpolást, és követte Trey-t és Malcolmot egész a táncparkettig, egészen addig, míg ki tudta szabadítani a haját Malcolm szorításából.

– Azt hiszem, a barátaid rossz hatással vannak a gyerekünkre – mondta Myrna Briannek.

– Különösen ez a Tjéj alak.

Pajkos vigyora azt jelezte, hogy csak hülyéskedik, de Brian az asztalra hajtotta a fejét, és megtörölte az arcát az asztalterítővel.

– Bukásra vagyunk ítélve – motyogta. – Bukásra!

– Már most olyan szépen beszél – mondta Aggie. – Kilenc hónaposan már mind ennyit beszélnek?

Myrna sugárzott.

– Általában nem. A gyerekorvos azt mondta, még soha nem találkozott nála tehetségesebb gyerekkel.

– Bukásra! – ismételgette Brian.

Jace nevetett és megkóstolta, amiről azt hitte, hogy vesepite. Az étel kicsit sós volt, de nem volt olyan undorító, mint gondolta.

– Annyira rohadtul aranyos, hogy ez szinte már bűn – mondta Aggie, ahogy figyelte a babát kuncogni és visítozni Trey kezében, ahogy a páros energetikailag felvette a disco és a swing tánc keverékét a hangszórókból harsogó Metallica zenéjére.

Eric a skalpját dörzsölgetve visszatért az asztalhoz, ami biztosan kevesebb lett pár hajszállal Malcolm ragaszkodásától.

– A gyereketek utál engem.

Myrna megrázta a fejét.

– Imád téged, Eric. Csak éppen tudja, hogy Trey az ő kis ribanca, ezért vonzódik hozzá.

Brian felemelte a fejét. Könyökét az asztalra támasztotta, állát pedig az csuklójára.

– Van valami hír az örökbefogadási hivataltól? – kérdezte Ericet.

– Még mindig várólistán vagyunk egy babára – mondta Rebekah. – De ha visszamegyünk, utánanézünk, nem nevelhetünk-e idősebb gyerekeket.

– Gyerekeket? – kérdezte Brian, kihangsúlyozva a többes számot.

– Úgy gondoljuk, hogy kettővel vagy hárommal kezdjük – válaszolt Eric, válogatva az ételét. – Nagyon nehéz testvéreket egy helyen elhelyezni. De mi nyitottak vagyunk rá.

– Biztos, hogy nagyban akarjátok kezdeni? – kérdezte Myrna. – Ez a gyereknevelés dolog kimerítő.

– Biztosak vagyunk – mondta Rebekah és Eric egybehangzóan.

Jace Aggie-re pillantott, aki a homlokráncolva bámult a tányérjába. Biztos volt benne, hogy most nem azon gondolkodott, hogy kitalálja, mit próbáljanak ki legközelebb. Megfogta a lány kezét az asztal alatt, és suttogva megkérdezte.

– Mi a baj?

– Csak azon gondolkodtam, hogy nem gondoltad-e meg magad a gyerekvállalással kapcsolatban – válaszolta.

Az asztalnál csend lett, és négy szempár bámult egyenesen rájuk.

– Ó – mondta Jace. – Nem vagyok jó ebben a gyerekdologban.

– Teljesen más, ha a sajátodról van szó – mondta neki Brian.

– Vagy ha örökbe fogadod a sajátodként – tette hozzá gyorsan Eric. Védelmezőn a felesége hátára tette a kezét.

Na igen, akkor teljességgel ő lenne a felelős azért, ha elrontaná őket.

– Akarsz gyerekeket? – kérdezte Jace Aggie-t a bajsza alatt. Fészkelődött a székében, nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ.

– Csak akkor, ha tőled vannak – válaszolt a lány.

– Ó – mondta Eric és kinyúlt, hogy megérintse Jace arcát. – Azt hiszem, kedvel téged, Háromlábú.

Jace érezte, hogy forróság önti el az arcát Eric ujjai alatt. Évek óta próbálta ellenőrzés alatt tartani a pirulását, de sikertelenül.

– Remélem, hogy így van – mondta. – Holnap hozzám jön feleségül.

Amikor végeztek az evéssel, Eric felállt, és kanállal megkocogtatta a poharát. A dübörgő zene elhallgatott, és mindenki felé fordult.

– Tószt! – kiáltotta Eric, és a többiek a táncparkettről visszatértek az asztalaikhoz, hogy megkeressék a poharaikat.

Aggie megfogta Jace kezét az asztal alatt – valószínűleg erkölcsi támogatásért. Nem lehetett megmondani, hogy mi fog kijönni Eric száján.

Jace egy bátorító mosolyt küldött felé, és elakadt a lélegzete, mikor egy nem Aggie-hez tartozó arc mosolygott vissza rá. Egy arc, melyet a régen elhunyt Katherine Parr királynő hasonmásaként ismert fel. A szíve hevesen dobogott a mellkasában, szorosan behunyta a szemeit majd újra kinyitotta, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a menyasszonya fényes kék szemeibe nézhetett. Talán le kéne állnia a piálással ma este. Nem mintha bármit is ivott volna eddig.

– Köszönjük, hogy időt szakítottak a jetlagükből, hogy csatlakozzanak hozzánk ma este – szólt Eric a tömeghez.

– Tudom, hogy nem szokás az esküvői próbavacsora helyett egy Halloween bált rendezni, vagy több vendéget meghívni, mint magára az esküvőre, de az az érzésem, hogy a boldog pár holnap délután rövidre fogja zárni a fogadást, mielőtt még elég részeg lennék ahhoz, hogy érzelgős badarságokat szónokoljak a barátaink és a családjaink előtt. Szerencséjükre, még csak a negyedik whiskeymnél járok.

Néhány korttyal lehajtotta az italát, és lecsapta az üres poharat az asztalra.

– Az ötödiknél.

Nevetés kísérte a whiskey ledöntését.

– Habár ezek ketten nem a helyes sorrendben teszik a dolgokat... – emelte fel egyik szemöldökét, és rájuk nézett.

– A házasságot az esküvő után kellene elhálni, tudjátok.

A gúnyolódást hangos tetszéssel, fütty– és sípszóval fogadták.

– Beszélhetsz – motyogta Jace.

– …és végre törvényessé teszik. Amikor visszatérnek az Egyesült Államokba, és megkapják a házassági kivonatukat. Újra el kell mondanod az esküdet?

Aggie bólintott.

– Dupla a lehetőség, hogy hibázz.

– Vagy jól csináljam – ellenkezett Aggie. Eric rákacsintott, aztán figyelmét visszafordította a tömegre.

– Mind tudjuk, hogy az a darab papír még arra is feljogosítja Aggie-t, hogy Jace szarságainak fele az övé legyen, de ami fontos, hogy mindannyian láthatjuk, hogy fordul a vőlegény színe áfonyaszínűvé, amikor Isten és mindenki előtt elmondja majd ennek a csodálatos lánynak, hogy soha nem lesz méltó hozzá.

Jace most tényleg áfonyaszínűvé változott.

– De méltó – mondta Aggie. Megszorította a fiú kezét az asztal alatt.

– Emeljétek a poharatokat a tósztra.

Felemelkedtek a poharak.

– A boldog párra – Katherine-re és Thomasra. A szerelmetek szárnyalja túl az időt.

Jace lefagyott. Hallucinál megint dolgokat?

Rebekah rácsapott a férje combjára.

– Ez nem vicces, Eric.

– Mi nem vicces?

– Hogy elhibáztad a nevüket – suttogta hangosan az összeszorított fogai között.

– Elhibáztam? – Eric megérintette az ujjbegyeivel a száját. – Talán meg kellett volna állnom négy felnőtt italnál. Azt akartam mondani: Jace-re és Aggie-re. Soha ne jussatok el odáig, hogy Aggie elvihesse a szarjaid felét.

Sokan a közönségből nevettek, de Jace nem, és Aggie sem tette. Viccből rosszul mondani a nevüket még nem is lett volna akkora gond, de miért pont ezeket a neveket mondta? Direkt csinálhatta Eric, tudva, hogyan érintené Jace-t mindazok után a fura trükkök után, amin az elméje folyamatosan kattog? Van erre más magyarázat?

Jace a többiekkel együtt kiürítette a pezsgős poharát, de belül zaklatott volt.

– Eric az, aki szórakozik velünk – súgta Aggie a fülébe. – Fogadok veled a cellámba.

Úgy tűnt, mintha ő csinálná, de a darabkák nem illettek össze.

Trey hangja hallatszott a hangszóróból.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a hamarosan-Seymour-ék forogjanak egyet a táncparketten. Mit gondoltok?

A lelkes taps talpra állította Jace-t. Utált táncolni, de szerette, ha Aggie ölelte, és ez teljesítené a vágyát, hogy közel legyen a lányhoz. Talán abbahagyná a remegést, ha belékapaszkodhat. Odanyújtotta a kezét Aggie-nek, de nem nézett az arcába. Egy része félt attól, hogy megint egy másik nőt lát majd a helyén. Nem volt biztos benne, hogy harmadszor is el tudná viselni. Olyan anyámasszony katonájának érezte magát – ez olyan érzés volt, ami nem tetszett neki –, de még nem volt tapasztalata furcsa és hátborzongató dolgokkal. Még nem tudta, hogy acélozza meg az érzelmeit ezekkel a furcsa dolgokkal szemben, amiket a kastélyban és körülötte tapasztalt. De Aggie mindig erőt adott neki. Remélte, hogy most is tud neki kölcsönözni egy keveset.

Aggie megfogta a kezét, és követte őt a táncparkettre még több taps közepette.

– Ezt a dalt kettőtöknek ajánlom – mondta Trey. – És a kutyámnak, Sparkynak. Nyugodjon békében.

A Sinners híres balladája, a “Goodby Is Not Forever” kezdődött. Jace a karjaiba húzta Aggie-t, hogy ne jusson eszébe az, hogy mindenki őket figyeli, ezért a lány testének érzésére koncentrált. Keze a lány derekán nyugodott, a mellei súrolták a mellkasát, de a szoknyája túl széles volt ahhoz, hogy olyan közel húzza magához, mint szerette volna. Ahogy ringatóztak a zenére, egy másik dal kezdett szólni a fejében, versengve a figyelméért. Egy olyan dal, amit még sosem hallott, ebben biztos volt. Egy tehetséges kvartett húrjain játszott keringő.

Vártam – suttogott neki egy hang.

– Mi? – suttogott Jace hangosan, teste hirtelen hideg lett. Megborzongott, de a szemeit csukva tartotta. Tudta, hogy hall dolgokat. Ha Aggie megtudná, hogy elvesztette az eszét, vajon elhagyná? Közelebb húzta magához a lányt.

– Mi mi? – kérdezte Aggie.

– Semmi – mondta, beletemetve arcát a lány nyakába, és beszívta az illatát. Ismerős volt és nyugtató.

Csak vártam és vártam, de te sosem jöttél – mondta a hang. Hazugság volt minden szavad, Thomas? Soha nem szerettél engem? Miért nem fogadtad el a lányunkat? Miért szegted meg az ígéreteidet?

Jace hangosan válaszolt neki, de nem tudta, hogy honnan jönnek a szavak.

– Az én világom véget ért, amikor meghaltál, Katherine. Képtelen voltam bárkit is szeretni újra. Még a lányunkat sem.

Aggie hirtelen megállt.

– Ki az a Katherine? – kérdezte, a hangja kemény és hideg volt. – És milyen lányotok? Mi a faszról beszélsz, Jace?

– Igazából nem én mondtam ezt – vallotta be. Majdnem azt kívánta, hogy bárcsak ő mondta volna. Kevésbé lett volna furcsa, mintha el kéne neki mondania, hogy őt kísértik.

– De igen, te mondtad – szólt Aggie. – Magyarázd meg, pontosan mi történik veled.

Magához húzta a lányt, remélve, hogy valahogy a közelsége véget vet a körülötte lévő furcsaságnak. Legalább az egyetlen zene, amit hallott most, a “Goodbye Is Not Forever” fájdalmas dallamai voltak. Talán csak az esküvő miatti stressz tette őt igazolhatóan őrültté. És ha majd vége lesz, akkor nem fog többet hangokat hallani, és Katherine Parr szellemét látni.

– Csak táncolj velem – könyörgött. – Csak táncoljunk.

A lány karjai szorosabban ölelték őt, és csak ringatózott vele.

– Jace, tudom, hogy valami fura történik veled – suttogott Aggie a fülébe. – Akármi is ez, elmondhatod nekem. Megbízhatsz bennem.

Jace bízott benne, de nem akarta elmondani neki. Mit is mondhatott volna? Hé, bébi, teljesen elvesztettem az eszem. Remélem, nem bánod, hogy házastársi látogatásokon kell részt venned majd egy párnázott cellában.

– Jace? Kérlek, ne zárj ki megint.

Nem tudta rávenni magát, hogy a lány félelmeit szavakkal oszlassa el, inkább megcsókolta, remélve, hogy megnyugtathatja, ha ajkait a lányéhoz préseli.

Hideg futott végig a gerincén, és a csillár megcsörrent felettük. Jace elmélyítette a csókot, remélve, hogy ez eléggé Aggie-re irányítja a figyelmét, és figyelmen kívül tudja hagyni azokat a fura dolgokat, amik körülötte történnek. Amikor korábban a házban Aggie-re figyelt, nem hallott egyetlen hangot sem, nem érzett borzongást, és nem volt tanúja egyetlen magától mozgó tárgynak sem. Aggie elűzte múltja szimbolikus szellemeit, úgyhogy pár szó szerinti szellem biztos nem jelent majd neki problémát.

De láthatóan Aggie nem volt elragadtatva az elkerülő módszereitől. Elhúzta az ajkát az övétől, és a tenyerébe vette a fiú arcát.

– Nem csináljuk ezt többet, emlékszel? – kérdezte.

– Mit? – kérdezte nyersen. – Nem csókolózunk?

– Nem, azt sokat fogjuk csinálni – mondta mosolyogva a lány. – De nem rejtünk el dolgokat egymás elől.

– Te is elrejtetted előlem Starrt – emlékeztette a lányt.

Az lehajtotta a fejét, és a fiú mellkasát bámulta.

– Az hiba volt – mondta. – Remélem, te nem fogod elkövetni ugyanazt a hibát. Akárki is ez a Katherine, mesélned kell róla.

Ó, nem. Nem kéne. Nem teljesen. De nem akarta, hogy aggódjon a lány, így a féligazságot választotta.

– Ez nem az, amire gondolsz. Nem szeretem Katherine-t, Aggie. Soha nem szerettem.

Egy hangos reccsenés hallatszott felettük. Jace a perifériás látószögéből elkapta a lefelé mozgó csillárt. Ellökte Aggie-t, ahogy csak bírta, mire ő hátratántorodott, és keményen a fenekére esett, amikor a csillár a padlóra zuhant kettejük között.

Aggie egy pillanatig sokktól tágra nyílt szemmel bámult rá, aztán talpra ugrott, mielőtt kirohant a teremből a vendégek rémült zihálása és suttogása közepette, akik szemtanúi voltak a balesetnek.

Jace utána rohant, szíve zakatolt a mellkasában.

– Jól van Aggie? – hallotta Jace, ahogy Eric utána kiabált, de nem állt meg, hogy válaszoljon.

Nem veszíthetem el őt. Újra nem. Olyan sokáig kerestem, képtelen lennék újra megtalálni az utat vissza hozzá.

Jace megállt a hosszú folyosón, mindkét irányba elnézve, hogy nem látja-e meg a hölgyét, és észrevette a hall egyik sarkán eltűnő elegáns zöld báli ruha szegélyét. Hűvös szellő fújta meg Jace nyakát, ami előre hajtotta.

Meg kell magyaráznom. Újra látnom kell őt, meg kell ölelnem őt. Olyan sokáig bolyongtam egyedül. Szükségem van rá a halálban is, jobban, mint amennyire az életben szükségem volt rá. Ne hagyd elmenekülni.

Jace hirtelen megállt. Honnan jöttek ezek a gondolatok? Halántékához nyomta a kezeit, és megpróbálta kiszorítani őket.

– Pofa be! – morgott.

Thomas! – visszhangzott a név a fejében.

A lábai újra elkezdtek mozogni, levezetve őt a folyosó felé, ahol a lány látta, ki egy oldalsó ajtón, a kertbe. Hópelyhek hullottak a sötét égből, de ahogy leértek a földre, el is olvadtak. Lélegzete úgy gomolygott előtte, mint egy felhő, miközben lihegve kapkodta a levegőt.

– Katherine? – kiáltott.

Maradj távol! hallotta a dühét magában. És érezte is.

Valami mozdult előtte, és a szíve nagyot dobbant. Aggie állt a kertben, két kezével ölelte a testét, miközben próbálta visszatartani kitörni készülő zokogását.

– Aggie? – lépett közelebb. – Jól vagy?

A lány megrázta a fejét, és elindult befelé a kertbe. Elfutott tőle. Aggie-nek soha nem szabadna elfutni előle.

– Aggie, ne fuss el. El kell…– Nyelt egyet, és elindult a lány után. – El kell mondanom neked valamit.

Gyorsan utolérte a lányt, a kerten keresztül a kápolna felé üldözte. Katherine Parr sírja felé. Jace nem tudta, hogy miért pont abba az irányba indult el a lány, de meg kellett állítania, mielőtt eléri az épületet. A csillárral történt incidens után kezdte azt hinni, hogy a szellemek igenis árthatnak az embereknek. És ezt nem engedhette megtörténni. Amikor már végre karnyújtásnyira volt tőle, megragadta a lányt hátulról, átkarolta a testét, karjait a csípője köré fonta, a lány hátát erősen a mellkasához szorította. Megpróbálta belélegezni őt, magába húzni a lányt, ahol biztonságban van. Védve. Melegben.

Aggie nem küzdött ellene, csak nekidőlt.

– Miért rohantál el előlem? – kérdezte Jace.

– Nem előled futottam – válaszolta. – Miután leesett a csillár, láttam valakit – valakit, aki nem te voltál – ott állni és engem nézni.

– Thomas – találgatott Jace.

– Nem tűnsz meglepettnek – szólt Aggie. – Miért nem tűnsz meglepettnek?

– Nem hiszem, hogy aggódnod kéne Thomas miatt.

Jace biztos volt benne, hogy Katherine csapkodta az ajtókat, és tépte le a lámpatestet a mennyezetről.

– Halálra rémisztett. Te tudod, hogy mi folyik itt? Elment az eszem?

– Ha elment, akkor mindkettőnknek – válaszolta Jace, homlokát a lány vállára nyomva.

– Aggie, azt hiszem, engem kísértenek.

– Hát, akkor mindkettőnket – felelte Aggie. – Van valami ötleted, mit kéne csinálnunk?

– Fogalmam sincs.

November Rain

10. fejezet

                   Fordította: SkyBright

 

Aggie megdörzsölte a fagyott ujjait. Majdnem beszart, amikor meglátott egy idegent Jace helyén állni a táncparketten. Az, hogy majdnem fejbe verték egy csillárral, semmi sem volt ehhez képest.

– Szerinted el kéne mennünk? – kérdezte. Utálta lemondani az esküvőjüket, de valami hátborzongató szarsággal álltak szemben, és nem szívesen lett volna valami őrült, halott angol királynő célpontja.

Jace felsóhajtott, és a karja szorosabbra fonódott a lány körül. Olyan jól érezte magát mögötte. Olyan szilárd és valóságos és... és nem szellemszerű. A lány megborzongott a gondolatra, amit a kastélyban látott.

– Talán segítenünk kell nekik kibékülni. Ez majd ráveszi őket, hogy békén hagyjanak minket. Azt hiszem, én vagyok az, aki idehozta Thomast a londoni Towerből, és ő itt várt rá egész idő alatt.

Aggie megrázta a fejét, örült, hogy visszatértek az érzékei. A bálteremben teljesen kiborult, de most már félig-meddig meg volt győződve arról, hogy valójában nem Thomas Seymour képmását látta. Sokkal több értelme volt azt hinni, hogy csak képzelte.

De Jace úgy beszélt mindkettőjüktől – két szellemről – , mintha valóságosak lennének.

– Oké, ez egyszerűen túl bizarr – mondta. – Egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben.

– Én sem, de elég nehéz tagadni, hogy megtörténik, amikor te is átéled.

A nő könyörgött, hogy ne értsen egyet a férfi. – Tökéletesen képes vagyok arra, hogy tagadásban maradjak, köszönöm szépen.

– Te is hallottad a hangokat? – A férfi megszorította a lányt, mintha beleegyezést próbálna kicsikarni az ajkai közül.

– Nem, én csak látok dolgokat. Te hallod őket?

– Sajnos igen. Sokat hallom. Még őt is hallom. És néha látom is őt. Benned. Azt hittem, hogy elment az eszem.

Aggie összerezzent. – Talán így is van.

– Lehet. – Aggie megfordult Jace karjában, és belekapaszkodott. – Nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben.

A férfi horkantva felnevetett, és a nyakába simult. – Van valakinek?"

– Talán a srácnak a Crossing Overből.

– Mindig is azt hittem, hogy az kamu volt.

– Én is.

– Nem hiszem, hogy ezek ketten rosszat akarnak – mondta, és szorosabban magához húzta a lányt. – Legalábbis én nem gondoltam, amíg az a csillár le nem zuhant. Meg is ölhetett volna téged.

– Jól vagyok – biztosította a lány. – Bár ez nem olyasmi, amit szívesen megismételnék. Talán hagynunk kéne, hogy megbeszéljék a dolgot.

– És azt hogyan csináljuk?

A nő megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Mint mondtam, nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben.

– Hol van egy jó szellem-suttogó, ha szükséged van rá? Vagy talán egy ördögűző alkalmasabb a feladatra.

A nő kuncogott, és elhúzódott, hogy a kertet megvilágító lámpások halvány fényében a férfi szemébe nézhessen. A havazás sivár szitálássá változott, és kezdte érezni, ahogy a hideg beszivárog a bőrébe. Korábban túlságosan ki volt borulva, és túlságosan fel volt pörögve az adrenalintól ahhoz, hogy észrevegye a hőmérsékletet. Ismét Jace-hez bújt, és azt mondta magának, hogy csak a melegség miatt akar mellette lenni, nem pedig azért, mert fél olyan dolgoktól, amikben nem hisz. Úgy tűnt, hogy a férfi érzékenyebben reagál erre a bizarrságra, mint ő, ezért megkérdezte: – Mikor hallottad először a hangokat?

Végtelenül könnyebb volt beszélni róla, ha az a férfi problémája volt, nem az övé.

– Amikor öt hónappal ezelőtt kiszálltunk a kocsiból.

A nő megmerevedett. – Akkor hallottad őket, amikor először jártunk itt? Ezért viselkedtél olyan furcsán aznap?

– Igen.

– És beleegyeztél, hogy visszajössz ide? Elfutottam volna a hegyekbe.

– Úgy éreztem, vonz ez a hely. Még mindig így érzem.

– Szóval egész életedben Thomas Seymour szelleme szállt meg?

Aggie érezte, ahogy Jace megvonja a vállát, miközben megrázta a fejét. – Soha nem találkoztam vele a legutóbbi látogatás előtt. Azt hiszem, valamiféle vezetőnek használ engem. Nem tudja megtalálni ezt a helyet, ha én nem vagyok itt.

– De miért pont te?

– A pokolba is, ha tudom. Nem mintha elmondaná nekem a terveit, vagy, hogy hogyan működnek ezek a dolgok.

– És te is látod a nőt?

– Néha – mondta –, amikor rád nézek. És őszinte leszek, kibaszottul kiborít.

– Még mindig úgy gondolom, hogy talán el kéne mennünk. Nem mintha Thomas zavarna téged, amikor nem vagyunk itt, és az otthoni csillárjaink vadonatújak.

– Szerinted nem kellene megpróbálnunk segíteni nekik? Együtt akarnak lenni, de a kommunikációban szarok.

Aggie felnevetett, és megszorította Jace kezét. – Régebben mi is küzdöttünk ezzel.

– Itt vagytok kint? – Eric kiabált az egyik oldalsó bejárat lépcsőjéről.

– Igen – szólt Jace.

– Aggie lélegzik még? Száműztük a gonosz csillárt a táncparkettről. Most már visszajöhetsz.

– Épp eléggé elfoglaltak vagyunk – válaszolta Jace.

– Ti ketten kint szexeltek? – kérdezte. – Megnézhetem? Már egy ideje nem néztem senkit rajtam és Reben kívül.

– Nem és nem! – kiáltotta Aggie.

– A francba! – motyogta, mielőtt elfordult volna. – Hamarosan vissza kéne jönnöd a házba. Hideg van.

Aggie a kezével eltakarta Jace kihűlt fülét. – Alig vettem észre – suttogta. – Kicsit félek visszamenni a bálba. Az emberek biztosan őrültnek tartanak, amiért így elszaladtam.

– Biztos vagyok benne, hogy csak azt hiszik, hogy megijedtél a csillártól, amelyik megpróbált megölni.

– Hát, azt hiszem, ez még mindig jobb, mint az, ami igazán felzaklatott – mondta Jace.

– Sétáljunk egy kicsit a kertben. Nem állok készen arra, hogy szembenézzek a tömeggel vagy a kérdésekkel.

A férfi ritka intenzitással bámulta a nőt. Ha nem tévedett, a szemei ködösek voltak.

– Mi a baj, kicsim? – kérdezte a lány.

– Amikor az a csillár lezuhant, azt hittem... – A férfi nyelt egyet. – Azt hittem, elveszítelek.

– Az esküvőnk előtti este? – Aggie azt mondta. – Nincs olyan szerencséd.

Aggie eltávolodott Jace-től, és megfogta a kezét. Határozottan érezte a hideget most, hogy a férfi nem bújt szorosan hozzá. Nem tudta elhinni, hogy a férfi csendben szenvedett ezzel. Valójában a nő el tudta hinni, és hirtelen totál bunkónak érezte magát, amiért korábban szándékosan szórakozott vele.

– Jace, be kell vallanom valamit. És bocsánatot kérek. – Megszorította a férfi ujjait. – Sajnálom, hogy megpróbáltalak megijeszteni. Ha tudtam volna, hogy tényleg hallasz dolgokat és szellemeket látsz, nem tettem volna meg.

– Megijeszteni? Mikor ijesztettél meg? – kérdezte.

– Azt az üzenetet a tükörre én írtam. Egyfajta halloweeni tréfa volt. Azt hittem, holnap jót nevetünk rajta, de szerintem már nem vicces.

Jace alaposan szájon csókolta a lányt. – Hála az égnek, hogy te voltál. Már kezdtem azt hinni, hogy ezek a szellemek tényleg kárt tehetnek. Talán az, hogy a csillár leesett, miután azt mondtam, hogy nem szeretem Katherine-t, csak véletlen egybeesés volt.

– Talán – mondta, de valahogy kételkedett benne.

– De meg kell bizonyosodnunk róla – mondta, és megállásra késztette a kápolna lépcsőjénél.

– Miért vagyunk itt?

– Bemegyünk a házba. Meglátogatjuk Katherine sírját.

Aggie félúton megállt. – Ó nem, nem megyünk! – rázta hevesen a fejét. – Nem megyek be oda Halloween éjszakáján.

– Miért nem? Ugye nem hiszed, hogy tényleg szellemek vannak odabent?

– Talán. Szívesen mondanám, hogy mindezt meg tudjuk magyarázni, de ha beszélnek hozzád, és te látod a dolgokat... – Megveregette a férfi vállát. – Hadd fogalmazzak így: inkább hiszek a szellemekben, minthogy azt higgyem, hogy őrült vagy.

– Jó. Mert nekem foglalkoznom kell ezzel, ezzel a kísértettel, vagy bármi is legyen az – mondta. – Most, hogy tudod, mi történt velem, és még nem hívtad a diliházat, úgy érzem, szembe tudok nézni a problémával. Szembe akarok nézni vele. Veled. Van ennek értelme?"

A nő megszorította a férfi hűvös ujjait, és elmosolyodott. – Igen, és boldoggá tesz, hogy így érzel.

Nos, boldog vagyok, és nem igazán akarom ezt csinálni, de nem utasíthatok vissza semmit, mert olyan keveset kér. Jace az a típus volt, aki nem sok mindenbe tette bele a teljes szívét – kivéve a zenekarát és a zenéjüket, a nőjét, a macskáját, és nyilvánvalóan egy közel ötszáz éve halott pár zűrös románcát – , így Aggie úgy vélte, nem volt más választása, mint követni őt Katherine királynő sírjához. Halloween éjszakáján. Amikor a nő féltékeny szelleme pokolian dühös volt rá.